Az én Jézusom, - a Krisztus, aki magáról mondta, Ő az igazi Szőlőtő. (János 15,1) Nekünk pedig hozzátartozó szőlővesszőknek kell lennünk. A feltámadt Krisztus így van jelen híveinek közösségében, s így van jelen az egyénben is. Jelen van mindnyájunkban, - a kezdetektől, végig a történelmen, - ma is.

Jézusnak ez a szőlőtő hasonlata biztonságot nyújt.
Mert következik belőle, hogy nem vagyunk szélfútta levelek. Bennünket nem sodorhat mindenféle szél. Sem külső vihar, sem belső nyugtalanság. Nem vagyunk arra kárhoztatva, hogy egyedül, - csak saját, sokszor annyira kérdéses és igencsak homályos önmagunkra támaszkodjunk. Isten azért tett a létbe bennünket, hogy fölemeljen saját szeretetének élő közösségébe. Összetartozásunk eredménye az lesz,
hogy kiemel bennünket a bűnből és még a halál szakadékán is átemel.

Az éltető gyökér számunkra, - a Krisztus. Vele áldottan termékeny lehet életünk, - a jóra.
Ám ez a biztatás, és a Jézussal való egység, - komoly felszólítást is tartalmaz: „maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok.” (Jn 15.4)
Ott rejlik mögötte a fenyegetés is, „aki nem marad bennem, az elszárad, azt levágják és elégetik.” (Jn 15.6) A Krisztussal való közösség, - a vele való egység, - már nem tűr meg semmiféle félmegoldást, sem visszahúzódást.
Mert vagy rajta van a vessző a szőlőtőn, vagy leválik róla.

Életünk legalapvetőbb kérdése:
vajon, - valóban ebből a Szőlőtőből sarjad ki az életünknek ága?
Ha alázatosan és őszintén akarunk válaszolni erre a kérdésre, akkor bizony jelen lehet szívünkben a nyugtalanság is… Ám ha „tettel és igazsággal” (1Jn 3.18) szeretünk, - ha Isten parancsait igyekszünk megtartani, - akkor bizonyos, hogy nem alaptalanul és nem vakmerően bizakodunk az összetartozás életet adó erejében, - végső soron Istenünk szerető irgalmában.
„Ha szívünk vádol is valamivel, Isten fölötte áll a szívünknek…” (1Jn 3.20)

Ő tegye széppé, ezt a májusi vasárnapunkat!