Egy internetes blogon láttam a napokban, hogy valaki röpke felmérést végzett Budapesten és Székelyföldön is, azt tudakolván, hogy a megkérdezettek szerint kik a táposok és miért? Nyilvánvalóan, nem beszélhetünk itt reprezentatív felmérésről, szociológiai kutatásról, de akkor is érdekes, hogy egy évekkel ezelőtt még alig ismert utcanyelvi kifejezés milyen hamar beleivódott tudatunk mélyebb rétegeibe.

Talán azért is gyökerezett meg ilyen gyorsan, mert van benne némi cinizmus, csipkelődés, már-már megbélyegzés is. Elgondolkodtam…

Akik megértük az elnyomó kommunista rendszert, a diktatúrát, emlékszünk a kollektív-világban, milyen nagy dolog volt, hogy az állatoknak koncentrált takarmányt kellett adni, hogy abba a széna minőségétől vagy az időjárás változásaitól függetlenül benne legyen minden tápanyag. Hogy az ötéves tervet teljesíthessük. Hogy a városiak, legyen, amit egyenek. Aztán az évek múltával megjelentek a gyermektápszerek, a növénytápok, láttuk az űrhajósok tubusos tápszerét a tévében, az „uniós" tehenek és tyúkok tápszereit, amivel a hozam nőtt, a termelékenység javult. De arra is felfigyeltünk, hogy más az íze a bolti tojásnak, és más a házinak, hogy a tápos disznó szalonnájából nem lesz töpörtyű. Ahogy Faludy György írta – szabadon idézem –: ezek a tyúkok nem látnak napfényt, szemétdombon nem kapirgálnak, csak állnak a ketrecben, neonfény alatt, és tojják a tojást, amíg össze nem esnek… Amerikai tudósok pedig már rég észrevették, hogy a tápszerrel táplált gyermekek sokkal sápadtabbak, kevésbé ellenállóak, mint azok, akiket anyjuk saját tejével szoptatott.

A 90-es rendszerváltás nálunk is kinyitotta az ablakokat, hogy lássunk nyugatra, szívjuk magunkba a szabadság friss levegőjét, tanuljunk mást, is, mint amit erőszakkal belénk sulykoltak. Ha külföldre kerültünk, hagyományainkat igyekeztünk hamar lerázni, hogy szabadok legyünk, tanuljunk meg másképp, jobban élni, érvényesülni. Be akartuk hozni a lemaradást. Külföldi munkavállalásaink során a székely nem egyszer bizonyította rátermettségét, életrevalóságát, azt, hogy mindig vált az esze, hogy a jég hátán is megél. Ötletességével, furfangjával és leleményességével gyakran kivívta a másik ország polgárainak elismerését és tiszteletét. Évtizedek múltán aztán a nyugat is kijózanított, hogy nem minden profi ott sem, ami annak tűnik. Mert a csomagolás mögött ott a sok vegyszer, az adalékanyagok, a sok energiapazarlás, és ráadásul egészségtelen. Vissza kell térni a természetes alapanyagokhoz. Csakhogy a biogazdálkodás költséges és fárasztó, azt nem lehet megfelelő háttér nélkül ipari mennyiségben „sorozat-gyártani".

A szellemi-lelki kiruccanás is megdöbbentette a legtöbb hazánkfiát, mert a nyugati a régit megunta, az újtól pedig megcsömörlött és elkorcsosult. Se Istene, se hazája, sem nemzeti érzése sem szülőföldje, miközben kísérletezik, és összekóstol mindent – gyomorrontásig. Kell neki az Isten is, de közben jógázni jár és a karmában is hinni akar. Kellenek az ünnepek, a hagyományok, de csak azért, hogy szórakozzék, jól érezze magát. Kell a kultúra is, de csak ha nem kell hosszasan olvasni, könnyedén fogyasztható. Amiért áldozatot kell hozni, amit tanulni kell, amivel lemondás jár, az már meredek. A tápos székely, mint egynémely „anyátlan anyaszült" magyar, szótagokban beszél, sms-ben ír, könyvespolcán esetleg egy korondi váza porosodik, műanyag szegfűvel. Neki már nem természetes, hogy az önnevelésért, a személyiség érleléséért meg kell dolgozni. Ő csak kapni szeret. Minek tanulni, ha interneten megvehető a vizsga vagy a diploma. Minek megszántani a földet, ha az únió nem támogat? Észre sem veszi, hogy lelke táptalaját igencsak benőtte a gaz. Az ő igényszintje az övön aluli késztetések kielégítésénél véget is ér. Fitnessterembe jár, fejleszti az izmait, a legújabb márkás cuccokban feszít a hajnalig tartó pub-bulikban. Hétköznapi életéhez éppúgy hozzátartozik a fűvezés, mint az antibébi. Ha manapság egy puhány tápossal kezet fogsz, azt hiszed, hogy egy tál makaróniba nyúltál.

A „tápos” valami olyan, ami mesterséges, mű, ál, vagyis nem természetes. Mondhatni hamisítvány, utánzat, giccs. És bizony ilyen hamisítvány-emberek Székelyföldön is vannak, immár nemzedékek óta, talán már a kényszerű iparosítás és a modern városiasodás óta. Mintha a kommunizmus és a liberál-kapitalizmus összefogott volna, hogy együtt kiszívják ki az életerőnket. Nyámnyila, csenevész táposokként tengetjük életünket. Beletörődünk a kevésbe, a minimális „somerpénzbe”, kihalni látszik a cselekvő tenni akarás, az összetartás, hűlt helye a kalákának és az összefogásnak. Ennyire erejét vesztette volna a nemzet?

Persze a táposok is szeretik a bioételeket – mióta ezt sulykolják a reklámok. De vajon nem nekünk, erdélyi magyaroknak kellene-e igényesebbek legyünk magunkhoz, amikor szellemi-kulturális táplálékokat (is) fogyasztunk? Nem nekünk kéne felfokozni magunkban a saját kincseink utáni vágyat-étvágyat? Tény, hogy a „gyomorrontás” jelei már látszanak. Az eltáposodás már nálunk is kitapintható. Gyermekeink személyisége, gondolkodásmódja, érdeklődési köre elárulja: a huszonnegyedik órában járunk. Holott van, amihez megvessük a hátunkat, van alap amin biztos lábbal állhatunk, vannak eszmények amelyeket követhetünk, vannak példaképek akikre felnézhetünk. A génjeink sem állnak rosszul, nem kell azokat semmiféle E-vel vagy egyéb táppal felturbózni. Csupán abba kell belekapaszkodnunk, ami a miénk, amit ösztönösen érzünk. Azt az eredetiséget kell megtartanunk, amelynek köszönhetően a népek sokszínű virágoskertjében mi a Teremtő sajátosan szép rózsaszálai lehetnénk.