Pár évvel ezelőtt felhívott telefonon egy Maros megyei, falusi iskola igazgatója, hogy segítsek neki. Be akarják zárni azt az ódon magyar iskolát, amelyik fél évszázada fungál tájaikon. Azt az erdélyi magyar tanintézményt, amely bölcsője annak a székely létnek, annak a kultúrának, annak az életszernek, amely megtartotta kicsi népüket a Kárpát haza eme „szegeletében”. A kérése az volt, hogy mivel falujában nem születnek immár magyar gyermekek, ajánljak neki egy magyar nagycsaládot, amelynek világra jött utódai megmentik településük iskoláját.

A napokban láttam a hírekben, hogy az osztrák rendőrség a magyar-osztrák határ nyugati „fertályán” vizsgálódik. Kutatja: melyek lehetnek azok az iskolaigazgatók, akik hamiskodtak? Kik azok a vezetők, akik magyar gyermekeket írattak be az osztrák állam vidéki iskoláiba? Kik azok a csalók, akik így akarnak támogatáshoz jutni? Akik így akarnak pénzt kapni. Amint a híranyagból kiderült, valószínű, hogy csaltak. Voltak olyanok, akik jogtalanul írtak be magyar gyermekeket azért, hogy bőrüket és a bérüket mentsék. Hogy ebből megéljenek.

Na ez az a léthelyzet, amelyben a gyermekeket vállalók és az azokat felnevelők arcul csapódnak. Ez az a határ, amelynek az érintésekor mélyebben el kellene gondolkodjon mindenki. Akár a Kis herceg a hiú ember bolygóján. Akár az a tiszta lény, aki állandóan arra kényszerül, hogy megtapsolja a hiút. Azt, aki állandóan magát ünnepelteti. S mert főnök, ez ki is jár neki.

Kárpát-medencei kicsi- és nagyfőnökök! Ha nem figyeltek oda a gyermekeket vállalókra, magatokra maradtok. A tapstéren. Ott, ahol azokat kellene megtapsolni, akik megtartják az anyaföldet. Azt a szülőföldet, amelyet nem mellveregetéssel, nem egymás ünnepeltetésével és nem hazudozással kell ma megmenteni.

Inkább halkan, szépen magyar gyermekek nemzésével. Gyakran elkeserítő lemondásokkal. És sok, sok, sok nélkülözéssel.