Katolikus egyházunk szegényes helyzetét ismerve, mindig aggódunk, ha a lelkiatya-váltás ideje jön el nyár elején. Hisz oly kevesen vannak az Úr szolgálatában, s a magyarul anyanyelvi szintű lelkipásztor még kevesebb. Párkányban júniusban úgy éreztük „talán megúsztuk", s marad a két lelkiatya. Mi, nánaiak Márk atyában egy évvel ezelőtt olyan lelkipásztorra találtunk, aki egy év alatt mindent megtett azért, hogy a sérült lelkek, akik vigasztalásukat hetente az Úr hazába viszik gyógyulásra, megkönnyebbüljenek.

Hosszan lehetne sorolni szeretetteljes cselekedeteit: a bibliaórákat - amire eddig nem volt lehetőségünk, csak gyermekkorunkban, a gyermekeinkkel való hétköznapi rendszeres foglalkozást, a családokkal való törődést, az iskolai látogatásokat, a civil ünnepeinken való részvételt. Mindez Márk atya figyelmével, segítségével, jelenlétével, szervezésével valósult meg, s elindult valami, ami talán a bezárult lelkeket is nyitogatta.

Sajnos évek óta tapasztaljuk, hogy akit megszoktunk, megszerettünk attól előbb-utóbb válni kell – mert valami okból áthelyezik, s tudjuk, ebbe nekünk, egyszerű hívőknek nincs beleszólásunk. Csak nagyon mélyen ott marad bennünk a választ soha nem kapó kérdés, hogy : miért? Most is így volt, egyik napról a másikra lelki atyánkat kinevezték, áthelyezték, s ami a legfájóbb részünkre: hogy még elköszönni sem volt alkalma a hívőktől Párkányban.

Egy marad nekünk, akik nagyon szerettük és tiszteltük őt, hogy új helyén is ezt kapja, s még több és még odaadóbb hívőket, mint eddig. Köszönjük a jó Istennek, hogy ő volt nekünk, legalább egy évig, s alázattal szolgálta nemcsak az Urat, de a hívőket is! S talán a vasárnapi Olvasmány is őt igazolja:

„A jótett fejében gyarapodsz majd, a szorongatás napján javadra számítják neked, és bűneid elillanak, mint a dér a melegben."