Impozáns, 626 oldalas kötetet kaptam baráti dedikációval Mészáros Istvántól: az ismert művelődéstörténész, pedagógiatörténeti és egyháztörténeti kutató, nyugalmazott egyetemi tanár, Művelődéstörténeti tanulmányok, 1960- 2009 ( Eötvös József Kiadó, Bp. 2010) c. gyűjtőkötetében egy fél évszázad alatt közreadott írásaiból válogatott. E tanulmányok hű összképet adnak a sokféle társadalmi-politikai-kulturális környezetben kutató történész munkásságáról, legfőképpen az iskolai, oktatási-nevelési, közoktatás-politikai és egyházpolitikai kérdésekről a X. század végétől a XX. század végéig.

Örömmel olvassuk az előszóban: „Jóleső érzés számomra, hogy e kutatási eredmények, megállapítások, konklúziók jó része azóta bekerült a szaktudományok vérkeringésébe, szak- és tankönyvekbe, ismeretterjesztő művekbe, tovább serkentve az ugyanezen témákról való gondolkodást, kutatást, vitát.” Ez főleg a művelődéstörténeti tanulmányokra vonatkozik.

Sajnos, ugyanezt még nem mondhatjuk el Mészáros István igen jelentős Mindszenty-kutatásairól, amelyekből itt nem válogatott. A történész a kommunista időkben is, napjainkban is, igyekezett helyreigazítani a Mindszenty-üggyel kapcsolatos hazugságokat, torzításokat, teljes fénybe állítva a vértanú bíboros történelmi alakját.

A mostani színes válogatásba nem vett fel fejezetet, részletet azokból a monografikus kötetekből, amelyek különféle kiadóknál jelentek meg. Jelzi, hogy kedves tanítványai a közelmúltban közreadták szakirodalmi munkásságának két bibliográfiáját is.

A kötetben tallózva először a jezsuita Ratio Studiorumra (tanulmányi rendszabályozásra), és a Pázmány Péter közoktatási-politikai koncepciójára vonatkozó részeket olvastam (339-353), azért is, mert a hónap végén emlékezünk Nagyszombatban az 1635-ben alapított Pázmány-egyetem 375. évfordulójára. Az egyetemről többek között ezt olvasom:

„Az új magyar felsőoktatási intézmény jezsuita egyetem volt. Ez azt jelentette, hogy belső szervezete, tananyaga, tanterve a jezsuita központi tanulmányi rendszer, a Ratio Studiorum előírásait követte. Az új intézmény az egész Európát átfogó széles körű jezsuita egyetemi hálózat része lett. (…) Pázmány reális egyetemszervezőnek bizonyult, amikor ezt az Európa-szerte jól funkcionáló kétfakultásos /bölcseleti és teológiai/jezsuita egyetemtipust kívánta meghonosítani hazánkban.” (350)

Az 1927-ben született tudóst – négy évvel idősebb bátyámat – most szeretettel köszöntöm, szívből gratulálok neki. Több évig a Távlatok szerkesztőbizottságának is tagja volt, több írását közöltem folyóiratunkban. Még korábban pedig a Vatikáni Rádióban is beolvastunk tanulmányaiból, pl. a magyar cserkészpedagógiáról szóló sorozatát. Kísérő levelében írta:

„A rádióban éppen hallom a hangodat – délben (júl. 31-én) (…) s eszembe jutnak azok az évek, amikor először írásaimat először közölted a Vatikáni Rádióban - mennyi minden történt azóta!” Ez a kötet, írja István barátom kísérő levelében, „valamiféle ’zárókő’, az idő elmúlásának, az élet múlásának dokumentuma.” De annak is dokumentuma, István bátyám, hogy ötven év alatt mennyit munkálkodtál, kutattál, írtál: termékeny fél évszázad van mögötted. Felbecsülhetetlen szolgálatot tettél a magyar kultúrának, iskolázásnak. Deo gratias!Ad multos annos!