VII. Ince a nagy nyugati egyházszakadás harmadik római egyházfője volt, akinek pontifikátusa legalább annyira gyenge lábakon állt, mint az ellene Avignonban fellépő XIII. Benedeké. Ince hatalmának bázisát a francia hegemóniával szembenálló keresztény államok adták meg, és rájuk támaszkodva tudta megerősíteni hivatalát. Rövid uralkodása során a kettészakadt egyház újraegyesítése mindig napirenden volt, de a skizma felszámolása már nemcsak a két szembenálló pápa ügye volt. Ince és Benedek kapcsolatát nagyban befolyásolták a mögöttük álló hatalmak politikai érdekeik. Éppen ezért Ince Nápoly hatására elhalasztotta a békítő zsinat összehívását.

XII. Gergely a nagy nyugati egyházszakadás utolsó olyan római egyházfőjeként próbálta meg vezetni az egyre mélyebb válságba sülyedő egyházat, akinek hatalmát még nem ismerte el az egész nyugati keresztény világ. A skizma felszámolása érdekében egyre nagyobb erőfeszítést tettek a világi uralkodók és a bíborosok is. Azonban a konklávén még békére esküdő kardinálisok Szent Péter trónján mindenről megfeledkeznek. Gergely sem volt kivétel ezalól, sőt pontifikátusának egyes döntéseivel annyira feldühítette a hozzá hű bíborosokat, hogy azok mind elpártoltak tőle, és Pisában újabb pápát választottak meg. Ez a nyugati egyház válságának mélypontja volt, hiszen a később a vatikáni listákon legitimként feltüntetett Gergellyel szemben két ellenpápa is uralkodott. XIII. Benedek Avignonban, míg V. Sándor Pisában.

Miközben a konstanzi zsinat véget vetett a nyugati egyházszakadásnak XXIII. János és XIII. Benedek pápák trónfosztásával, 1417. november 11-én egyszerű diakónusból pápává választották V. Mártont, akit az ünnepi megkoronázás előtt pappá, majd püspökké kellett szentelni. Miután a Szentszék számára kedvező megállapodásokat kötött, V. Márton visszatért Rómába, hogy végre a Pápai Állam újraszervezésének szentelhesse magát, és 1423-ban a vallásos lelkület felélesztésére bejelentse a VI. Orbán pápa által rögzített 33 éves időközöknek megfelelően az új Jubileumot. A nyugati egyházszakadás után V. Márton pápa 1425-re írta ki a szent évet, két újdonságot bevezetve: egy speciális medál elkészítését, és a lateráni Szent János-bazilika ajtajának a megnyitását.

IV. Jenő pontifikátusát az egyházi híradások és emlékiratok is egyaránt úgy írják le, mint a konciliarizmus diadalmenetét. Kétségtelen történelmi tény, hogy a zsinatok elsőbbrendűségét, a pápai hatalom primátusának megkérdőjelezését hirdető konciliaristák ekor érték el legnagyobb befolyásukat az egyház irányításában. Az egyházfői trónra kerülő Jenő kitűnő jellemmel és igazi egyházi vezetőhöz méltó lelkiekkel lépett fel Szent Péter trónjára, azonban az új egyházfőnek hosszú időre volt szüksége, míg sikerült megtalálnia az ellenszert a tőle távolálló politikai csatározásokban. Ez nemcsak a zsinati elv elhivatott védelmezőivel szemben állt fenn, hanem a déli szomszéddal, Nápollyal is.

V. Miklós személyében alapjaiban új fejezet kezdődött a pápaság történetében. Miklós pontifikátusa alatt vált világossá, hogy a középkori egyház felépítése és vezetése fordulópontjához ért, és új útra lépett. A középkori, feudális egyházszervezet válsága a nyugati egyházszakadásban bontakozott ki. A látványos összeomlás után Miklós a reneszánsz és ami sokkal fontosabb, a humanizmus oszlopaira építette fel az új pápaságot. A történelmi leírások ugyan már V. Mártonnál megemlítették, hogy a humanizmus előtérbe került bizonyos esetekben, mégis V. Miklós tekinthető az első igazán reneszánsz egyházfőnek. Uralkodásának nyolc éve zajos történelmi eseményekkel haladt előre. Miklós regnálása alatt tartották az ötödik Szentévet és ebben az időben esett el végleg Konstantinápoly. A politikai eseményeket Miklós pontifikátusa során folyamatosan végigkísérte a művészetek pártolása és Róma szépülése.

A mindössze három esztendőn át regnáló Callixtus szinte teljes egészében a törökök elleni keresztes hadjárat szervezésének szentelte hivatali idejét. Ennek megfelelően politikája szinte kizárólag külpolitikai elemekből állt. Intenzív kapcsolatot tartott fenn Európa minden keresztény uralkodójával. A kiemelkedő erőfeszítések ellenére Callixtusnak nem sikerült megvalósítania álmát. Ez nagyrészt az uralkodók politikai érdeke miatt nem sikerült, és egyúttal azt is mutatja, hogy a nemzetek felett kormányzó erők mennyire megerősödtek a pápa hatalmával szemben. Egyedül Magyarország és Albánia vette fel a harcot a törökök ellen, de ez a közvetlen fenyegetettségnek is tulajdonítható.

II. Piusz is a történelem lapjaira reneszánsz egyházfőként vonult be. A viszonylag fiatalon megválasztott pápa a humanizmus korának eszményképe volt. Igazi polihisztor, a régészet és a művészet pártolója, és mindemellett az emberi élet elkötelezett híve. Személyében a kor egyik legkiemelkedőbb humanista figurája lépett az egyház trónjára, amelyet a reneszánsz Itália nem győzött dicsőíteni. És valóban a több tudományhoz is kiválóan értő Pius hamar megtalálta helyét a kléruson belül is. Bíborosként, és később pápaként tiszteletet vívhatott ki magának, bár pontifikátusa csak néhány esetben hozott igazi áttörést. Uralmának középpontjában a törökök elleni keresztes hadjárat megindítása szerepelt. Az iszlám európai kiirtása mellett Pius a konciliarizmust is határozottan zárta le.

II. Pál a humanizmus és az éledő reneszánsz korában foglalhatta el a legfőbb egyházi trónust. A polihisztor költő-pápa, II. Pius után Szent Péter örökét egy olyan ember foglalhatta el, aki a humanista filozófia ellensége volt. Ez nem is véletlen, hiszen a bíborosok kollégiuma a konciliarizmus elnyomása miatt elégedetlen volt II. Piusszal, és ezért egy olyan kardinális tettek meg utódjának, aki teljesen ellentétes elveket vallott a néhai egyházfővel. De Pál tipikus velencei volt. Önimádó, számító és furfangos. Ezek a tulajdonságai később több belső összetűzéshez is vezettek a kúrián belül. Az előző negatív jelzők mellett azonban kivételes éleslátás, politikai ügyesség is vegyült jellemébe, amely szintén sokat számított pontifikátusa során.

Római pápaként IV. Szixtusz fellépése egy merőben új korszakot jelentett a pápaság és az egyház történetében. Sixtus a della Rovere család első tagfjaként foglalta el a pápai hivatalt, azonban tizenhárom éves pontifikátusa alatt olyan mértékű hatalmat és gazdagságot rakott le családja kezébe, amely hosszú éveken át meghatározta a Pápai Állam és Itália politikáját. Sixtus volt az első olyan egyházfő, aki felismerte, hogy valójában a keresztény világ hitbéli kérdéseiben már nem ő az egyetlen, aki diktálni képes, sőt a rendi monarchiákban az uralkodó szava döntött. Ezért úgy döntött, hogy itáliai hegemóniáját igyekszik megtartani, amelyet úgy akart biztosítani, hogy a legmegbízhatóbb embereket ültette az egyházi állam kulcspozícióiba. A nepotizmus féktelen felvirágzása mellett Sixtus Rómát is újjá varázsolta a reneszánsz jegyében. Többek között ő építtette a nevét viselő Sixtus-kápolnát. IV. Sixtus uralkodása tehát egyfelől a pápai udvar elüzletiesedésének korszaka, másfelől a lenyűgöző pompa és művészetpártolás kezdete.

VIII. Ince nyolc éven át tartó pontifikátusa merész politikai döntéseket és néhol visszás gondolkodásmódot hozott. Bíborosként igazán nem számított esélyesnek a pápai trón elnyerésére, azonban Guiliano della Rovere kardinális hathatós támogatásával végül elnyerte az egyház legfőbb hivatalát. További uralkodására ez kellően rá is nyomta a pecsétet, hiszen Giuliano, a későbbi II. Gyula, teljes befolyása alatt tartotta. A történetírók ezért is vélik úgy, hogy uralkodása során többször is ellentmondásba keveredett. A törökök elleni hadjárattal ő is megpróbálkozott, és ő volt az első egyházfő, aki kapcsolatba lépett a szultánnal. Emellett igen fontos bullákat adott ki, amelyek egyike megalapozta a későbbi boszorkányperek elterjedését.

VI. Sándor tizenegy éves pontifikátusa a pápaság reneszánsz korának velejét közvetítette. A korábbi egyházfőkkel ellentétben Sándornak a különböző krónikák egyértelmű jelzőket adtak. Még a pápa halála után is sokáig zengett az egyház történetíróitól a komor jellemzés: Sándor egyértelműen a pápaság legsötétebb alakja. Pedig valójában a Sándor nem tett olyat, amit elődei már ne tettek volna meg, pontifikátusa nem ütközött kánoni jogokba, törvényekbe és nem sértett meg vele semmiféle egyházi törvényt. Egyedül személyiségére lehet hagyatkozni, amely ugyan a kor reneszánsz szellemének megfelelt, de egyházfőnek tragikus volt. Sándor kiváló politikus és szónok volt, de mindehhez társult kapzsi, nagyravágyó, erkölcstelen és ravasz jelleme. Uralkodásra és dicsőségre vágyó ember volt, aki céljainak elérése érdekében nem riadt vissza semmilyen módszertől. Sándor immár az Egyházi Államot Itália és családja legbefolyásosabb fejedelemségévé akarta tenni, és ez politikájának legközpontibb eleme.