Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Történelem -
Keresztény Magyarország Portál - Történelem - - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Cecília napja
6 felhasználó online
0 tag, 6 vendég



Képek a galériából

Naplemente.  si.
Mária ábrázolás
Szentek és Boldogok

A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT BOLDOG MÁRIA kármelita nővér
Keresztény Magyarország Portál - Nap Szentje - 2017. Április 18.


Nap szentje: A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT BOLDOG MÁRIA karmelita nővér

Párizs, 1566. február. 26. +Pontoise, 1618. április 18.

Amikor madame Acarie 1614-ben, az amiens-i Kármelbe lépésekor felvette a Megtestesülésről nevezett Mária nevet, már egy hosszú élet volt a háta mögött. Madame Acarie-ról egy kortársi tudósítás azt mondja, hogy ,,semmi nevezetesebbet nem kezdtek el Isten dicsőségére, mielőtt vele nem beszéltek, vagy a tanácsát meg ne kérdezték volna''.
1566. február 27-én a keresztségben a Barbe (Borbála) nevet kapta. Szüleit, Avrillot-ékat Párizs legtekintélyesebb családjai közé számították, akik a kor vallási és politikai nyugtalanságai közepette egyértelműen az Egyház oldalára álltak. Franciaország akkoriban a kálvinista ,,hugenották'' és a katolikus ,,párt közti ún. ,,vallásháborúk színtere volt; az utóbbi 1575-től ,,Ligának'' nevezte magát. A ,,Bertalan-éj'' (1572) Párizsában nőtt fel Barbe Avrillot. Későbbi életére nagy jelentőségű volt az az idő, amelyet a longchamp-i klarisszák nevelőintézetében töltött. Itt járult tizenkét éves korában első szentáldozásához, s itt kapta meg bensőséges vallási életének alapjait is. Nagyon boldognak érezte magát a kolostorban, szívesen lett volna maga is apáca, szüleinek azonban más tervük volt vele: férjhez kellett mennie.

Pierre Acarie, az a fiatalember, akit a férjéül választottak, ugyanazokhoz a körökhöz tartozott, mint az Avrillot család. Tekintélyes állást töltött be mint királyi tanácsos és a számvevőszék tagja, nagy vagyonnal rendelkezett, szigorúan katolikus érzelmű volt és a ,,Liga'' hűséges híve.

1582. augusztus 23-án tartották meg az esküvőt. Acarie úr ugyancsak büszkélkedhetett szép, fiatal feleségével, akit szelíd, kellemes lénye mindenütt kedveltté tett, és akit mint a szép Acarie-nét sokszor megcsodáltak. Ahhoz is értett, hogy nagy háztartását vezesse; házassága első tíz évében hat gyermeket hozott világra, akiknek kiváló édesanyja volt.



Őszintén szerette férjét, bár annak könnyen ingerelhető, gyakran kiszámíthatatlan lénye nem egykönnyen adott helyt az önfeledt meghittségnek. Ő viszont annál inkább arra törekedett, hogy mindenben alárendelje magát neki. A házaséletet akkoriban vallásos körökben nem sokra becsülték. Annál jelentősebbnek mutatkozik Barbe hivatása, hogy éppen házassága által járjon a szentség útján. Arra törekedett, hogy lelki életét amennyire kötelességei megengedték a Longchamp-ban megszokott módon élje tovább. A mindennapos szentmiséhez, a szentségek rendszeres vételéhez, a Szentírás olvasásához és a napi lelkiismeret- vizsgálathoz szilárdan ragaszkodott. Ebből az időből némely, annyira érthető kis hiúságát később nagyon bánta. Ha lehetőség adódott számára, szívesen olvasott. Egy napon férje az Amadisnak, egy abban az évszázadban divatos, és valakitől kölcsönvett regénynek az olvasásába merülve találta. Nem szólt semmit, de attól kezdve gondoskodott, hogy hitvese jámbor irodalmat is találjon a könyvespolcon. Nem is sejtette, hogy ez mennyire találkozott annak valódi ízlésével. A vallási könyvek sokkal jobban érdekelték, mint egyebek.

Szent Ágoston egy mondása különösen mélyen hatott rá: ,,Túlságosan kapzsi az, akinek Isten egyedül nem elég.'' Isten egyedül ez volt az, ami elbűvölte. Isten, a végtelenül szent, igaz, mindentudó, mindenütt, az ő saját lelkében is jelen van mi szükség van másra? Ennek a mindent átható isteni jelenvalóságnak a puszta ténye teljesen foglyul ejtette. Félretette a könyveket, nem volt rájuk szüksége többé. Új élet kezdődött számára, a nagyobb benső egyszerűség élete az őt körülvevő sokféleség közepette a misztikus élet. Senkinek sem beszélt róla, titkát azonban mégsem tudta teljesen elrejteni. Gyakran annyira túláradt benne Isten kegyelme, hogy bármennyire igyekezett is, nem állt már hatalmában ezeket az eksztázisokat elrejteni. Elképzelhetjük a környezetére gyakorolt hatást. Betegnek tartották, orvosokat hívtak, szemrehányást tettek neki, mert úgy vélték, hogy feltűnést akar kelteni. Versengve buzgólkodtak azon, hogy megalázzák. Sokkal rosszabb volt azonban saját belső bizonytalansága: vajon helyes úton jár-e? Csalódásoknak esett áldozatul? Nem volt lelkivezetője, senki, aki tanácsot adhatott volna neki. Csak öt év elteltével szabadította meg ettől a kíntól egy kiváló lelkivezető, Canfieldi Benedek (1562-1610) kapucinus atya, aki Angliából származott, de akkortájt Párizsban tartózkodott. Amikor madame Acarie kitárulkozott előtte, az atya úgy találta, hogy Istentől való mindaz, ami vele történt. Teljesen át kell engednie magát a lelkében működő isteni tevékenységnek. ,,Mintha érezhetően levettek volna egy követ a lelkemről'' mondotta később, olyan jól érezte magát, amikor ezt a közlést hallotta. Csak egy kérése maradt még: imádkozhasson azért a kegyelemért, hogy belső élete ne akadályozza abban, hogy mint asszony és anya tökéletesen teljesíthesse a kötelességeit.

A Valois nemzetség kihalása (1589) után a francia királyi trón utódlásának joga a Bourbon-Navarrai házra szállt. A trón várományosát, Navarrai Henriket azonban, mivel protestáns volt, a katolikusok elutasították. A közte és a ,,Liga'' közt most következett nyílt hatalmi harcban Pierre Acarie nemcsak pénzügyileg, hanem politikailag is olyan veszélyes helyzetbe került, hogy IV. Henrik áttérése és trónra lépése után, 1594-ben menekülnie kellett Párizsból. Vagyona maradékát az fenyegette, hogy hitelezői zsákmánya lesz, jó hírnevét pedig az, hogy áldozatul esik a rágalmaknak. Hogy mindezt kimondhatatlan fáradozásokkal mégis sikerült megakadályozni, egyedül hitvesének érdeme volt. Ő, akit ,,eksztatikusnak'' gúnyoltak, férje távollétének négy éve alatt bámulatos okosságot és körültekintést tanúsított a legbonyolultabb jogi, pénzügyi és egyéb nehézségek közepette. Nem bizonyult kisebbnek akkor sem, amikor lábtörése miatt fájdalmas műtétnek kellett alávetnie magát, és hosszú ideig tartó szenvedéseket kellett kiállnia. Panasz nélkül tűrt mindent, csodálatra méltó türelemmel, azután is, amikor első balesetét két másik követte, és attól kezdve csak mankóval tudott járni.

A nantes-i ediktum évében (1598), amely a protestánsoknak tett engedmények árán meghozta Franciaországnak a belső békét, Pierre Acarie is visszatérhetett Párizsba. Egyet-mást megváltoztatva talált házában. Az a kiterjedt szeretettevékenység, amelyet felesége gyakorolt, azt hozta magával, hogy ki-bejárt a sok segítségre szoruló és segítő egyaránt. Ezen túlmenően azonban az ,,Acarie-szalon'' mindinkább a művelt szellemek találkozóhelye lett. Magas rangú és nagy tekintélyű papokat, mint Szalézi Szent Ferencet, Pierre de Bérulle (1575-1629) bíborost, Étienne Binet (1569-1639) jezsuita generálist, Pierre Coton-t (1564-1626), a király gyóntatóját, az egyetem professzorait és doktorait vonzotta az ott uralkodó szellem. Hogy milyen szellem volt ez, tanúsítja Szalézi Ferenc, aki szerint madame Acarie ,,a Szentlélek megszentelt eszköze''. Jelenlétében mindenkit az az erős érzés fogott el, hogy egészen közel került Istenhez. A téma, amelyről ebben a körben mindenekelőtt szó esett, Franciaországnak a hitharcok hosszú ideje után szükségessé vált vallási megújulása volt. Barbe Acarie személyesen tett meg mindent, amit csak tudott: látogatta Párizs kórházait, segített a betegeken, bátorságot öntött a tévelygőkbe és kételkedőkbe, imádsággal küzdött a lelkükért, és mint boldoggá avatási perében esküvel tanúsították több mint tízezer embert vezetett vissza a katolikus hitre. De mi volt mindez ebben a nagy nyomorúságban?

1601-ben francia nyelven is kiadták a kármelita rend spanyol reformátorának, Avilai Nagy Szent Teréznek életrajzát. Madame Acarie először elutasítóan viselkedett vele szemben. Ezt követően azonban két egymás után következő látomásban megjelent neki Teréz anya, és tudomására hozta: az az Isten akarata, hogy Barbe kármelita kolostorok alapításán fáradozzon Franciaországban. Egyben megígérte, hogy legyőz minden nehézséget. Nem lehetett meg nem hallani, hogy Isten szólt általa. Meg is értette: ha Franciaország vallási megújulásának kell következnie, akkor azt az imádság, az áldozat és engesztelés széles hullámának kell meghoznia. Ennek a feladatnak szolgált a sarutlan kármelita apácák rendje.

Azok a nehézségek, amelyekről a jelenés beszélt, nem mutatkoztak csekélynek. Hogy az új kolostorokban megalapozzák Teréz anya szellemét, spanyol kármelita apácákat akartak Franciaországba telepíteni. Ám VIII. Kelemen (1592-605) pápa hosszas közbenjárására és kifejezett parancsára is szükség volt, míg végre 1604 augusztusában hat spanyol nővér francia hölgyek és urak kíséretében elindulhatott az útra. Az első alapítás számára megfelelő házat találtak Párizsban a Notre Dame des Champs korábbi bencés kolostorban, amely azonban felújításra és átalakításra szorult. Anélkül, hogy beteg lábára vigyázott volna, madame Acarie felügyelt az építkezésekre. Legnagyobb és legnehezebb feladata azonban az volt, hogy kiválassza és előkészítse az új kolostor ,,élő építőköveit''. Jelentkezőkben nem volt hiány. Sok eszményi lelkületű, mindenféle rendű és rangú leány és asszony késznek mutatkozott arra, hogy életét engesztelő áldozatul ajánlja fel. Madame Acarie nekik szentelte magát, és jövendő hivatásukra oktatta őket. Egyáltalán nem vett fel azonban minden jelentkezőt. ,,A szív mélyéig kell hatolnunk, és meg kell néznünk, hogy Isten ott van-e, vagy legalábbis ott lesz-e'' mondta, és hála ,,a szellemek megkülönböztetése'' adományának, amellyel kiemelkedő módon rendelkezett, senki sem értett ehhez nála jobban. 1604. október 15-én megérkeztek a spanyol kármelita apácák Párizsba, és a következő napokban megtörtént az ünnepélyes alapítás. 1605-1609 között ezt további négy követte Pontoise-ban, Amiens-ben, Tours-ban és Rouenban. Valamennyiről madame Acarie gondoskodott, míg csak túlságos igénybevétele miatt a férje meg nem tiltotta további hasonló útjait. Az alapot azonban már lerakta, és halálakor az egész országban szétszórva már tizenhét virágzó karmelita kolostor működött. Hasonlóképpen neki köszönhetik az orsolyiták is az akkori Franciaországba történt letelepítésüket. Számos bencés női kolostort ösztönzött a szükséges reformokra.

1613 őszén Pierre Acarie felesége karjai között meghalt. Gyermekeik ekkorra már régen felnőttek, nem volt szükségük anyjukra.

Amikor 1602-ben harmadszor jelent meg neki Avilai Szent Teréz, megígérte, hogy egykor ő is karmelita lesz majd: laikus nővér. Nem csekély áldozatába került akkoriban madame Acarie-nak, hogy kimondja rá az igent. Messze járt attól, hogy büszkeségből ne fogadja el a laikus nővér helyzetét, de az fájt neki, hogy laikus nővérként nem mondhatja a kórusimát. Bátran legyűrte azonban ezt, és szívesen fogadta, amit tőle kívántak. Elérkezett az ígéret beváltásának ideje. A máskor oly engedelmes lélek ellenállt minden kísérletnek, amely szándéka megváltoztatására akarta késztetni, hiszen: ,,Isten kívánja tőlem, hogy laikus nővér legyek''. Amiens-ben az általa alapított karmelita kolostorok közül a legszegényebbe kérte a felvételét 1614. február 14- én, és így lett a Megtestesülésről nevezett Máriaként utolsó a nővérek között. Mosogatta az edényeket, segített a konyhában, és alázatos engedelmességgel térdelt saját lánya előtt, aki akkoriban a kolostor szubpriornője volt. ,,Hogy méltók legyünk Istenhez, el kell szakadnunk minden dologtól, és teljesen meg kell hajolnunk az akarata előtt'' mondta már mint madame Acarie is. E mondását az hitelesítette, hogy most, a szokatlan munka minden nehézsége és annyira megromlott egészsége ellenére sem vált türelmetlenné és csüggeteggé. Nagylelkűségére és alázatosságára új kegyelmi adományokat kapott viszonzásul. ,,A szenvedésekben mindennél bensőségesebben tapasztalom meg Isten jelenlétét'' ismerte fel, és lelkének olyan nagy volt a belső ragyogása, hogy kívülről is meglátszott, mint soha azelőtt. ,,Tekintete olyan fénylő és sugárzó volt, hogy csaknem megvakultam tőle'' közli későbbi életrajzírója, dr. A. Duval, aki egyszer váratlanul találkozott vele a kerengőben.

Hogy könnyebben nyújthassanak neki orvosi segítséget, 1616 decemberében a Párizstól nem messze fekvő Pontoise kolostorába vitték. Itt megvolt az az öröme, hogy elláthatta a sekrestyés-nő tisztét. Rejtettségének vége szakadt: Párizs közelsége sok embernek tette lehetővé, hogy felkeressék a Megtestesülésről nevezett Máriát, és bár rács mögött a tanácsát és imasegítségét kérhessék. Nemsokára súlyosan megbetegedett, és a tökéletes önátadás szellemében elviselt, kimondhatatlan szenvedés után 1618. április 18-án meghalt.

Már négy év múlva megkezdték a boldoggá avatási eljárást, ezt azonban csak 1791. május 24-én, a francia forradalom idején zárta le VI. Pius pápa. Néhány levéltől eltekintve nem hagyott hátra írásokat, ő maga azonban, mint joggal mondták róla, a tökéletes istenszeretet eleven könyve volt.
forrás: Dr. Diós István
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép