Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Történelem -
Keresztény Magyarország Portál - Történelem - - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Kelemen, Klementina napja
1 felhasználó online
0 tag, 1 vendég



Képek a galériából

Jáki Szent György templom
Nem tudom
Szentek és Boldogok

BECKET SZENT TAMÁS
Keresztény Magyarország Portál - 2016. December 29.

Nap szentje: BECKET SZENT TAMÁS

London, 1118. december 21. +Canterbury, 1170. december 29.

Tamás szülei normannok voltak s Londonban telepedtek le. (A normannok körülbelül ötven évvel Tamás születése előtt hódították meg Angliát.) Egész kis gyermek korában beadták a mertoni ágostonos kanonokok iskolájába, s mikor elég idős volt, Párizsba küldték tanulmányai folytatására.
Édesanyja iránti szeretete diákévei alatt megóvta minden rossztól, mert a reá való emlékezés tisztaságra és jóságra ösztökélte. Nem meglepő tehát, ha tanulmányai végeztével hazatérvén, édesanyja halála megfosztotta erkölcsi tartásától, és az otthon melegét nélkülözve kallódni kezdett. Három éven át Londonban volt számvevő. Huszonöt éves volt, amikor egy véletlen folytán megismerkedett Theobald püspök háza népével, és így bekerült fiatal, Canterburyben tanult papok társaságába, kik közül egyesek igen nagy ambíciókat ápoltak magukban.
Tamásnak tetszett ez a baráti kör, ezért mindenkivel szemben nyájas és megnyerő volt, és hamarosan az öregedő püspök tetszését is megnyerte. Szinte nélkülözhetetlenné tette magát a püspök számára is, aki annyira megszerette Tamást, hogy megtette canterburyi fődiákonussá.
1154-ben Tamás ekkor harminchat esztendős Theobald püspök az ifjú II. Henrik királytól a kancellári tisztséget kérte Tamás számára. Henrik, a középkor egyik legfényesebb, ugyanakkor legkíméletlenebb királya ekkor már tapasztalt katona, de még túlságosan fiatal ahhoz, hogy részletekre is kiterjedő támogatás és tanácsadás nélkül uralkodni tudjon. Tamás viszont elég öreg volt ahhoz, hogy vezethesse a királyt, ugyanakkor még elég fiatal ahhoz, hogy társa lehessen. Ezenkívül Tamás rendelkezett azzal a finom érzékkel, amellyel észrevétlenül tudott részt venni a király minden ügyében. Tökéletes és nagyon sikeres kancellár volt.
Személyes kapcsolatukban Henrik és Tamás egy szív és egy lélek lett: a kancellár teljesen magáénak érzett mindent, ami a királyt érte, a király viszont, szenvedélyes és uralkodó alkata ellenére, egyre inkább függött tőle. A pompa és nagyvonalúság, ahogyan Tamás élt, feltűnést keltett kortársai között.
Theobald püspök nem ezért javasolta védencét kancellárnak, hanem arra gondolt, hogy fődiákonusa hatni tud majd az angliai egyház békéje és nyugalma érdekében a királyra. Ezért a fejlemények nem kis nyugtalanságot keltettek benne. Magához kérette tehát Tamást, aki annak ellenére, hogy a püspök alárendeltje volt, a hívást válasz nélkül hagyta.

Amikor Theobald püspök meghalt, Henrik úgy határozott, hogy Tamás lesz a canterburyi érsek. Tamás szembeszegült a határozattal. És semmi jogunk nincs kétségbe vonni tiltakozásának őszinteségét. Tamás ugyanis ismerte már önmagát; a kancelláréletet izgalmasnak és érdekesnek találta, és visszariadt az új állástól, mert világosan látta, hogy képtelen arra, hogy a király mellett egy mindenre igent bólintó, világias főpap legyen. S a királyt is eléggé megismerte már, és jó diplomata volt annak átlátásához, hogy a kancellári és az érseki hivatal összekapcsolása végzetes következményekkel járna.
Mindezek ellenére végül úgy döntött, hogy elfogadja a kinevezést: 1162. június 1-én pappá, a következő napon pedig püspökké szentelték. Az egész angliai püspöki karból egyetlen egy püspök tiltakozott a kancellár érseki székbe való emeltetése ellen: Gilbert Foliot. Foliot püspök tiltakozása volt annak a keresztútnak a kezdete, amelyet Tamás érseknek végig kellett járnia, ám ezt ekkor még nem tudhatta.
Tamás előre megmondta a királynak, hogy ha valóban érsek lesz, Henrik hamarosan el fog fordulni tőle. És hozzátette: ,,A mi mostani nagy barátságunk a legizzóbb gyűlöletté fog válni. Tudom, hogy Ön tőlem mint érsektől olyan dolgokat fog követelni, mélyeket én mint érsek képtelen leszek jó lelkiismerettel végrehajtani, hiszen Ön már eddig is sok kívánságát végrehajtotta az Egyház ellenére. Irigyeink meg fogják ragadni ezt a kedvező alkalmat, közénk fognak ékelődni, és amikor Ön megvonja tőlem a jóakaratát, vég nélküli viták kezdődnek köztünk.''
Csakhogy a kancellár Tamás olyan klérus-ellenes volt, hogy Henrik egyszerűen nem hallotta meg ezeket a figyelmeztető szavakat. Annál nagyobb volt a megütközése, amikor Tamás a püspökké szentelése után lemondott kancellári hivataláról. Henrik ezt a lépést személyes sértésnek vette, és úgy tekintette, hogy Tamás fölmondta az iránta való engedelmességet.
És akkor valóban jöttek az irigyek. Nemcsak az udvari emberek, hanem a püspökök is gyűlölködő kritikával fordultak Tamás érsek ellen. Ám a neheztelés, az irigység és a gőg nem tartoztak Tamás jellemvonásai közé, ezért amikor Henrik személyes tanácsadónak maga mellé vette Foliot püspököt, Tamás barátságos levelet intézett hozzá, és kérte, hogy barátian működjenek együtt. 1163 tavaszán Henrik kinevezte Foliot- t londoni püspökké. Tamás együttműködési készsége meghiúsult, mert az új püspök kezdettől fogva megtagadta tőle a kánoni engedelmességet.
A következő hónapokban a király és az érsek szívósan küzdött jogainak érvényesítéséért, és viszonyuk egyre inkább elmérgesedett. Henrik nyilvánvalóan mellőzte és semmibe vette Tamást, ő ezért viszonzásul olyan dolgokban sem volt hajlandó engedni, amelyekben a kompromisszum kis engedménnyel és nagy eredményekkel járt volna. Az egyik súlyos kérdés, amelyben két ilyen jellem számára a közeledés eleve lehetetlennek látszott, azoknak a klerikusoknak az ügye volt, akik komoly vétséget követtek el. Henrik azt követelte, hogy ezek a klerikusok veszítsék el az egyházi védelmet, és kerüljenek állami bíróság elé, mivel ő felelős az ország belső rendjéért és békéjéért. Tamás viszont ebben az igényben az Egyház szabadsága ellen irányuló újabb támadást látott.
A püspökök az 1163 októberében tartott westminsteri zsinaton zárt frontot alkottak Tamással, és visszautasították a király követelését. Amikor a király föltette a püspököknek a kérdést, hogy hajlandók-e tiszteletben tartani a királyi szokásjogot, azt válaszolták, hogy igen, hajlandók erre, amennyiben ezt egyházi hivataluk lehetővé teszi. E válasszal a király nem elégedett meg, és másnap reggel dúlva-fúlva elhagyta Londont. A püspökök közül többen megrémültek, és elindultak a király után, hogy kiengeszteljék, s Tamás mellett csak néhány személy maradt Londonban.
Lisieux-i Arnulf, aki csak színleg volt Tamás barátja, azt tanácsolta a királynak, hívjon össze néhány püspököt, és azok testületileg forduljanak szembe Tamás érsekkel. Három püspök erre hajlandónak is mutatkozott: a chichesteri Hilarius, a yorki Rogerius és természetesen a londoni Foliot.
A következő tizenkét hónap nagyon keserves volt Tamás számára, mert elbizonytalanodott, hogy mit is kellene tennie. Püspöktársai és a tájékozatlan pápa aki egy nagyon ravasz beszédű ciszterci apátot küldött hozzá arról akarták meggyőzni, hogy hajoljon meg a király akarata előtt. De amikor Tamás úgy hitte, hogy ha aláveti magát, abból kiengesztelődés születik, csalódnia kellett, mert Henrik most azt kezdte követelni, hogy e meghajlásnak éppen olyan nyilvánosság előtt kell megtörténnie, mint az engedetlenség történt, ezért a király Clarendonba zsinatot hívott össze.
Ezen a zsinaton nyílt ellentét mutatkozott az érsek és a püspökök között. Ők ugyanis egyenként és titokban nyilatkoztak a királynak, és meghajoltak előtte. Tamás előtt azonban tiltakoztak a királyi igény ellen, s miközben Tamás meghajolt és a püspököket is meghajlásra szólította föl, szembeszegültek vele. Henrik pedig egy lépéssel tovább ment: azt akarta, hogy a szokásjogot foglalják írásba, azt az érsek írja alá és pecsétjével erősítse meg. Tamásnak végre látnia kellett, milyen hiábavaló volt minden érvelés, amellyel meg akarták őt győzni, hogy engedjen. Most véglegesen megtagadta a király kérésének teljesítését, és nem írta alá az okmányt, amely a Clarendoni Konstitúciók néven vált ismertté a történelemben, mert úgy látta, hogy lényeges területeken nyirbálná meg az Egyház szabadságjogait.
Henrik ekkor azzal a szándékkal, hogy végleg leszámol Tamással, levelet írt a pápának, amelyben kérte a Konstitúciók jóváhagyását, és azt, hogy a yorki püspök, Rogerius legyen a pápai legátus. III. Sándor a Konstitúciók jóváhagyását megtagadta. Rogeriust kinevezte ugyan pápai legátusnak, de jogkörét olyan szűkre szabta, hogy azzal a király valójában nem nyert semmit. A pápa Tamásnak is írt egy levelet, amelyben állhatatosságra buzdítja, és biztatja, hogy kezdjen újra misézni Tamás érsek ugyanis lelkiismereti indokok alapján hosszabb ideje nem merte bemutatni a szentmisét. Ekkor világossá vált, hogy helyesen döntött, amikor elutasította a Konstitúciókat, és megkísérelte sikertelenül kideríteni, hogy a püspökök közül ki volna az, aki melléje áll az ellenállásban. A franciaországi Sens-ben tartózkodó pápát két ízben is megpróbálta követ útján elérni.
A következő év őszén, 1164 októberében Henrik Northamptonba, zsinat elé idézte Tamás érseket, s azzal a váddal, hogy semmibe vette a király intézkedéseit, elítélték, ezenkívül a király gazdasági szankciókat is életbe léptetett ellene. Azzal azonban, hogy szegénnyé tette, nyilvánvalóan nem volt megelégedve. Foliot emlékeztette az érseket egyszerű származására, arra, hogy mindenét a királynak köszönheti, és nyíltan fölszólította, hogy mondjon le az érsekségről.
Tamás betegen, teljesen magára hagyva, püspökeitől megfosztva hallgatta a király fenyegetését, hogy megkínoztatja és börtönbe fogja záratni. A gyóntatójához fordult tanácsért. A mertoni prior, Róbert azt tanácsolta neki, hogy hagyatkozzék Istenre, és engedje, hogy tovább vezessék a megkezdett úton. Ami történni fog, az nem az ő személyes dolga, hanem Isten ügye, aki övéit soha nem hagyja el. Nyilvánvalóan könnyű lenne megnyernie a király tetszését, de ő, aki kezdettől fogva semmibe vette ezeket az emberi szempontokat, tartson ki állhatatosan. Tamás úgy határozott tehát, hogy nem várja meg a másnapi ítélethirdetést, és azt is megtiltotta, hogy püspökei részt vegyenek a másnapi tárgyaláson. Késő éjszaka, álruhában elhagyta Northamptont, és két héttel később kikötött Franciaországban.
Elment Sens-be a pápához. Nem nyújtotta be lemondását, ahogy püspöktársai a király fenyegetésére ajánlották neki, mert nem akart precedenst, azaz későbbi hivatkozási alapot teremteni. Mivel azonban kinevezésének körülményei és személyes alkalmatlanságának érzése nyugtalanította és szorongatta, visszaadta a pápa kezébe érseki hivatalát. III. Sándor pápa megtartotta őt a szolgálatában, először azonban elküldte Pontignybe, hogy az ottani ciszterci apátságban tanulja meg a szegény és egyszerű életet, hogy később ,,a szegények vigasza'' lehessen.
A következő hat esztendőt Tamás számkivetésben töltötte. Vezekelt, tanult, imádkozott a szerzetesekkel együtt, és intézte azokat az ügyeket, amelyeket a pápa rábízott. Henrik azonban, akihez még mindig vonzódott, három levelét válasz nélkül hagyta.
Több hiábavaló kísérlet után 1170 júliusában megtörtént a látszólagos kiengesztelődés az érsek és a király között. Tamás boldogan írt hazatérése után a pápának a király barátságos viselkedéséről. Henrik azonban megtagadta tőle a békecsókot. Ezzel Tamás számára nyilvánvaló lett, hogy Angliába való visszatérése valójában keresztútjának végső szakasza, mert meg kell halnia. A francia király, VII. Lajos kérte is, hogy ne hagyja el Franciaországot. Tamás pedig visszatérve kívülről szemlélve még egy oktalanságot követett el: két levelet készített, s az egyikkel fölfüggesztette a yorki érseket, a másikkal ismét kiközösítette Foliot és Jocelin püspököket. Az érintettek panasza hallatára Henrik dührohamot kapott, és egyik mondatát négy lovag úgy értelmezte, hogy Tamást el kell távolítani az útból. Azonnal elmentek és székesegyházában meggyilkolták az érseket.
Tamás elkerülhette volna az erőszakos halált, de nagyon félt attól, hogy ezzel mások szenvedésének oka lesz. Isten akaratát fölismerte, és teljesen átadta magát ennek. Ez tűnik ki szavaiból, amelyekkel visszatartotta a szerzeteseket, akik el akarták torlaszolni a székesegyház kapuját: ,,Mi azért jöttünk, hogy szenvedjünk, és nem azért, hogy harcoljunk. Ellenségünket inkább a szenvedéssel, mint a harccal fogjuk legyőzni''. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Kész vagyok meghalni Jézus nevéért és az Egyház védelméért.''
1173-ban, három évvel a halála után avatták szentté, és ünnepe december 29-i dátummal hamarosan általánossá vált a nyugati egyházban.
________________________________________
Istenünk, ki Szent Tamás püspöködnek és vértanúdnak megadtad, hogy az igazságért életét áldozhatta, kérünk, közbenjárására add meg nekünk, hogy ezen a földön Krisztusért elveszítsük és az égben megtalálhassuk életünket!

forrás:Dr. Diós István
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép