Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Történelem -
Keresztény Magyarország Portál - Történelem - - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Cecília napja
7 felhasználó online
0 tag, 7 vendég



Képek a galériából

Szent Jeromos
XIII. Benedek
Szentek és Boldogok

CHOZIBAI SZENT GYÖRGY szerzetes
Keresztény Magyarország Portál - Nap Szentje - 2017. Január 8.

Nap szentje: CHOZIBAI SZENT GYÖRGY szerzetes

Ciprus szigete. +Choziba-kolostor, 625.

Georgiosz, a chozibai Istenanya-kolostor szerzetese nem a nagy alapítók vagy tanítók közé tartozik, akiknek neve belekerült a szerzetesség történetébe. Feltehetően semmit sem tudnánk róla, ha tanítványa, Antal gyermeki szeretettel és hálával nem állított volna neki egyszerű emléket, amennyiben életét megírta, bár gyakorlatlanul és valóságában mégis szokatlanul megragadóan.

György születési éve ismeretlen, a 6. század közepére eshetett. Szülőföldje Ciprus szigete volt. Úgy tűnik, néhány esemény beárnyékolta ifjúságát. Korán elvesztette szüleit, s beszélt néhány komor eseményről: éhínségről, földrengésről, megmagyarázhatatlan fényjelenségekről, amelyek egy jövendő szerencsétlenség sejtelmeként nyugtalanították az embereket. A gyermekben mindezek mélységes komolyságot és bűnbánó lelkületet ébresztettek, s miattuk sohasem érezte magát otthon a világban, és korán megtalálta a kolostorba vezető utat. Amikor nagybátyja, aki házába fogadta az árvát, össze akarta házasítani lányával, György röviden döntött, s egy közeli kolostorban keresett menedéket, ahol egy másik nagybátyja volt az igumen. De nem sokáig maradt ott; útra kelt egyetlen testvéréhez, Hérakleidészhez, aki hosszú idő óta a Jordán melletti Kalamon lavrájában élt remeteként egy magányos cellában. Mivel azonban György még nagyon fiatal volt a remeteéletre, Hérakleidész a közeli Choziba kolostorba vitte.

Az Istenanya e szentélye nem messze esett Jerikótól, a jeruzsálemi úttól északra, a mai Vádi-el-Kelt vad, kopár hegyvidékén. Kolostor volt, amelyhez számos ,,kellióta'' tartozott, vagyis olyan remeték, akik a környező hegyvidék barlangjaiban éltek. Az ifjú jelentkezőt csakhamar méltónak ítélték a szent ruha viselésére, és a kertész testvér segítője és tanulójaként megkezdte noviciátusát. Ez a testvér tapasztalt aszkéta, de kemény ember volt, aki a szerzetesi élet újonca iránt nem mindig tanúsított példás szeretetet. György azonban minden próbát hősiesen kiállt, és Hérakleidész most már magához vette öccsét; az idősebb vezetésével a csendes magábaszállás és istenközelség évei következtek. Külön cellájában élt a két aszkéta a legnagyobb szegénységben és nyomorúságban, de a legmélyebb békében egymással és mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerültek. Akkor tanulta meg György a testvérétől, hogy milyen az igazi szerzetes, s alázatosan és engedelmesen alávetette magát neki. Miután a csendes vezeklő és nagy imádkozó Hérakleidész meghalt, György örökségének őrzőjeként egy ideig még ott maradt magányos cellájában. A lavrának, melyhez a cella tartozott, szolgált diákonusként.

Nem sokkal ezután nyugtalanság tört ki a kalamoni lavrában, és a szerzetesi fegyelem hirtelen meglazult. Ekkor György, álombeli látomástól vezetve visszatért Chozibába, ahol egykor elkezdte szerzetesi életét.


Álmában a Choziba kolostor úgy jelent meg neki, mint magas, fényövezte hegy. A látomásban bizonyára visszatükröződött valami e ház egészen különleges sajátosságából, nemhiába hívták ,,a vendégszeretet házá''-nak. Egy tehetséges, jámbor és nagy felebaráti szeretettől áthatott férfi volt akkor éppen a kolostor igumenje. György, aki már nem kezdő, hanem gyakorlott szerzetes volt, egy, a kolostorhoz tartozó hegyi cellát kapott tőle. Így hát Chozibában is folytathatta hivatását, a remeteéletet. Ennek az életnek a lényegéhez tartozik, hogy voltaképpeni titka minden külső tekintet elől elrejtőzik. Még a kolostorban lakó testvérek sem tudták, hogy mit csinál a remete egész héten át cellájában. Amit tapasztalhattak, mindössze az volt, hogy a legnagyobb megelégedettségben élt minden szükség közepette is; néhány dolog, amit tulajdonságairól beszélnek, Assisi Szent Ferencre (lásd A szentek élete, 566. o.) emlékeztet.

A chozibai remeték mindig eleven kapcsolatban maradtak kolostorukkal, amelyben szigorú közös élet folyt. Így a remete György is hétvégeken rendszeresen a kolostorba ment, hogy részt vegyen a szentmisén és a testvéri étkezéseken, ahogy a korai keleti szerzeteseknél szokásos volt. György ott is, mint egykor Kalamonban, diákonusként tevékenykedett. Vasárnapi szabad idejét szívesen használta fel arra, hogy elvezettette magát a testvérekkel munkahelyeikre, és eközben mindenkihez szólt egy jó szót.

A szokásos istentiszteleteken kívül voltak még más alkalmak is, amikor megjelent a kolostorban. Elsősorban a nagy közös munkák voltak ezek, mint az évenkénti tüzelőfavágás, vagy a kenyérsütés, olyan munkák, amelyekben a remeték is részt vettek. A kenyérsütés volt György különleges szenvedélye. Ez ugyanis különösen az elviselhetetlen nyári hőségben fölötte nehéz munkát jelentett. Azt beszélik, hogy György készen volt egy nap háromszor is befűteni a nagy sütőkemencébe, amire a testvérek közül senki sem volt képes. Elmondhatták róla: ,,Ez a szerzetes vasból van!'' Györgynek azonban oka volt erre. Choziba, a vendégszeretet háza, ugyanis kenyereinek csak egy csekély részét használta fel a testvérek szükségletére. A ház éjjel-nappal nyitva állt a vendégek és zarándokok, mindenekelőtt pedig a szegények előtt, és úgy látszik, ezt a vendégszeretetet bőségesen ki is használták. A vendégben és a szegényben jelenlevő Krisztus iránti szeretet hajtotta Györgyöt, hogy lehetőleg egyetlen sütési napot se hagyjon elmúlni az ő segítsége nélkül. Egyúttal a testvéreknek, különösen a fiatalabbaknak példát mutatott az önzetlen önátadásra.

A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. György előre hirdette a bekövetkező szerencsétlenséget, bűnbánatra és megtérésre szólított fel. Ő maga azért imádkozott, hogy forduljon el Isten ostora népéről. Az ellenséges haderő azonban egyre jobban közeledett, úgyhogy a szerzeteseknek rá kellett szánniok magukat a menekülésre. A kolostor lakói Arábiába menekültek, a cellák lakói pedig elbújtak a hegy barlangjaiban. Sokakat közülük elfogtak, elhurcoltak vagy megöltek a szerzetesek után hegyet-völgyet átkutató perzsák. Györgyöt is elfogták. Lesoványodott alakja és megjelenésének szelíd, alázatos komolysága azonban még a kegyetlen katonákra is lenyűgözően hatott. Kenyeret és vizet adtak neki, s bántatlanul elengedték. Az idős szerzetes Jerikóba menekült, majd amikor a perzsák elvonultak Jeruzsálemből, felment a szent városba, s mihelyt a szerzetesek visszatelepedhettek Chozibába, hazatért, de most már nem a cellájába. A szigorú aszkézistől és a kiállott nyomorúságoktól legyengülve a kolostorban töltötte utolsó napjait. Mint érett és bölcs férfiú, az ifjak mintaképe és a szerzetesi magatartás tanítója lett.

Amikor egy betegség ágyba döntötte, tudta, hogy elérkezett az órája. Utolsó estéjén Antalt, kedvelt tanítványát kereste, és megüzente neki, hogy jöjjön, mert elérkezett az ideje. Antal azonban mint gondnok a számos vendég elszállásolásával volt elfoglalva, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ekkor a haldokló azt üzente neki: ,,Ne izgasd magad, gyermekem! Fejezd be a munkádat; megvárom, amíg jössz''. Csak éjfél felé hagyták el az utolsó vendégek a vendégszerető házat, és a fáradt gondnok elgyötörve lépett be haldokló mestere szobájába. Ez még egyszer felemelkedett, utoljára átölelte a fiatal szerzetest, akinek a kezdeti idők szorongatásaiban és kísértéseiben fáradhatatlan szeretettel segített, Krisztusban megmaradó kapcsolatuk jeleként békecsókot adott neki és arcát kelet felé fordította. Ezután így szólt:

,,Hagyj el hát, lelkem, az Úrban, hagyj el!'' És ,,átadta lelkét az Úrnak, aki benne és vele megharcolta a jó harcot, és a tiszteletre méltó szerzetesi életben vezette őt. Úgy hunyt el, mint ahogy a lábunkat egyik helyről a másikra tesszük, teljes békében és nyugalomban.''

Életét nem jellemezték nagy tettek, rendkívüli tanítások. Olyan szerzetesi élet volt az övé, mint sok más, amelyekből sohasem ismerünk meg semmit. Ezek helyett a névtelenek helyett, akiket csak Isten ismer egyedül, álljon itt emlékezetül. Teljesen betöltötte a lemondás és vezeklés láthatatlan gondja; a szerető önátadás a mindennapok munkájában; a mélységes, önzetlen jóság a testvérek, szegények és zarándokok iránt; a jóságos, intő, óvó, serkentő, vigasztaló tanítás, mindenekelőtt azonban a lángoló istenszeretet. Az imádság volt emberi létének belső erőforrása; belőle fakadt az a zavartalan béke, amely elárasztotta még utolsó óráját is.
forrás:Dr. Diós István
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép