Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Történelem -
Keresztény Magyarország Portál - Történelem - - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Erzsébet napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

III. Piusz
Mikulásra
Szentek és Boldogok

HALLGATAG SZENT JÁNOS püspök, remete
Keresztény Magyarország Portál - Nap Szentje - 2017. Május 13.


Nap szentje: HALLGATAG SZENT JÁNOS püspök, remete

Nikopolisz, 454. január 8. +Szent Szabbász lavra, Jeruzsálem mellett, 558.

Származásánál fogva János inkább a politikai vagy a szellemi életben való vezető szerepre rendeltnek látszott, mint arra az útra, amelyet már korán, szívének mélységes hajlamából kezdett követni. Szülei gazdag és politikailag nagyon befolyásos polgárok voltak Nikopolisz örmény városban. Családja körében, ahol testvéreivel együtt felnőtt, keresztény nevelést kapott. Szüleit meglehetősen korán elvesztette, s haláluk után csakhamar szétosztotta apai örökségét a szegények között, felépített egy templomot, és mindössze tizennyolc évesen kolostort alapított, amelyben tíz hozzá hasonló fiatalemberrel együtt szerzeteséletet élt. Ezekről az évekről nem sokat tudunk. Mérséklettel és céltudatosan gyakorolta a rábízottakkal együtt a test és lélek megfékezését, melynek szükségszerűen meg kell előznie minden lelki életet; egyúttal teológiai tanulmányokat is folytatott. Korán kifejlődött tanítói bölcsessége ismertté tette, és így történt, hogy az örményországi Kolonia püspökének halála után a közösség alig huszonnyolc évesen püspökéül kérte.

Felszentelése után kilenc éven át helytállt hivatalában anélkül, hogy szerzetesi életmódját feladta volna. Áldásos hatása közvetlen környezetén túl a császári udvarban magas politikai méltóságokat viselő rokonára is kiterjedt. Sógora, Paszinikosz viszont, aki időközben az ország legnagyobb hatalmi méltóságába jutott, minden módon zaklatta az örmény egyházat, s a püspök végül jobbnak látta, hogy elhagyja Örményországot és Konstantinápolyban panaszt tegyen a császárnál. Miután Konstantinápolyban Zénó császárral és Eufémiosz érsekkel közölte az örmény egyház helyzetét, titokban a Szentföldre utazott.


Kiválóan értett hozzá, hogy eltűnjön az emberek szeme elől; évtizedekig tartott, amíg felfedezték titkát. Rövid ideig Jeruzsálemben tartózkodott az öregek otthonában, ezután megtalálta az utat Szent Szabbász nem messze, Júda pusztaságában fekvő, első virágkorát élő nagy lavrájához. Amint később elbeszélte életrajzírójának, Szküthopoliszi Kürillosznak, egy látomás irányította oda, egy ,,fénykereszt alakú'' csillag.

Szabbász, aki semmit sem sejtett János múltjáról és püspöki méltóságáról, a gondnokra bízta a novíciust, aki a legalantasabb szolgálatra osztotta be, ő pedig önátadó buzgósággal szolgált a lavra minden szerzetesének, vizet hordott a patakról, segített a sütés- főzésben és mindenekelőtt a fejlődő kolostor építkezéseiben. Minden munkában olyan jól bevált, hogy rábízták a vendég- és konyhamester felelősséggel teli tisztségét. Nemcsak a számos kolostorlakó szükségleteiről gondoskodott, hanem azoknak az építőmunkásoknak az ellátásáról is, akik a lavrától nem messze egy kis kolostor felépítésén dolgoztak.

Egy év múlva Szabbász szerzetesének, akit most már a lelki életben a haladók közé számított, kijelölte a lavra egy remetecelláját (egy barlangot vagy egy kunyhót egy közeli szakadékban). Rendszerint hétfőtől péntekig tartózkodott ott, és csak a szombati, vasárnapi közös szentmisére tért vissza a testvérek közösségébe. Három év múlva még egyszer kiragadták a csendes szemlélődésből: Szabbász rábízta a gondnok tisztségét, amely mindenféle kolostori beosztás közül talán leginkább követeli meg a foglalkozást a kolostoron kívüli világgal. János feladatát olyan körültekintéssel, önátadással és szeretettel látta el, hogy a lavra felvirágzott gondos irányítása alatt.

Szabbász, aki még mindig nem tudta, hogy micsoda ,,kincset'' rejteget kolostora falai között, most már elérkezettnek látta az időt, hogy szerzetesét pappá szenteljék. Nehéz helyzetében János megosztotta titkát a pátriárkával, aki a Golgota dombján az Anasztaszisz-templomban akarta pappá szentelni. Könyörgésére, hogy ne árulja el kilétét, a pátriárka röviden közölte Szabbásszal, hogy a papságra javasolt szerzetest nem szentelheti fel, majd elbocsátotta mindkettőjüket.

János ezután teljesen visszahúzódott cellájába, és még hét végén sem tért vissza a lavrába; többé nem is vett részt a testvérek istentiszteletén. Négy éven át teljes elhagyatottságban és magányosságban élt. Amikor 503-ban forrongás tört ki a Szabbász- lavrában, János elhagyta celláját, és a Holttenger nyugati partjánál levő Ruban-pusztaságba ment.

Hat évet töltött el egy barlangban. Vadon termő gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozott, alkalmilag pedig jó emberek adományaival is élt.

Életrajzírója, Kürillosz, aki Jánost idős korában ismerte meg, ezeket az éveket így foglalja össze: ,,Arra vágyódott, hogy a nyugalomban Istennel kerüljön kapcsolatba, és lelki szemét megtisztítsa a nagy bölcsesség által, hogy leplezetlen tekintettel sugározza vissza az Úr dicsőségét, és azon fáradozott, hogy dicsőségről dicsőségre haladjon előre a legnagyobb iránti vágyakozásban.'' Az Istennel való eme kapcsolat kívülállóval meg nem osztható ,,édessége'' kárpótolta minden nehézségért, amelyet a minden emberi melegségtől és védettségtől távoli, vadállatoktól és félvad nomádoktól fenyegetett kősivatagi élet hozott magával. A veszély jelentősen megnőtt, amikor a perzsák meghódították Amidát, és a Holt-tenger melletti sivatagi sávot nomád szaracén hordák tették bizonytalanná.

Amikor Szabbász újból átvette kolostora vezetését, felkereste Jánost magányában, mivel aggódott érte. Azzal érvelt, hogy János már eléggé rábízta magát Isten gondviselésére, most már engedjen teret az emberi gondoskodásnak is, és térjen vissza a testvérek oltalma alá. János engedelmeskedett: otthagyta szeretett magányosságát, és a Szabbász- lavrától nem messze, egy előreugró szikla alatt egy parányi cellába záratta be magát. Ekkor már kb. ötvennyolc éves volt.

Haláláig még negyvenhat évig élt nem hagyta el többé celláját, még mesterének, Szabbásznak halálakor sem. E hosszú évekből nagyon kevés ismeretes: életének néhány epizódja, csodás gyógyításai (különösen megszállottakon). János most sem szakadt el a világtól. Cellájának ablakán nemcsak tanítványai és lavrabeli testvérei kopogtattak, hanem mindenfelől érkező segítség- és tanácskérők; és senki sem távozott tőle vigasz nélkül. Gyógyító erő áradt ki kezéből és imádságából. Krisztus ereje volt ez, akihez hosszú, lemondásban gazdag élete folyamán mindig hasonlóbbá igyekezett válni.
forrás: Dr. Diós István
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép