Keresztény vallások összefoglaló oldala
Ajánlom az oldalt másnak Hozzáadás kedvencekhez
Főoldal Történelem Ünnepek Böngésző Gyermekeknek Galéria Fórum Eseménynaptár Archívum
Ön jelenleg itt van: Főoldal - Történelem -
Keresztény Magyarország Portál - Történelem - - Vallások összefoglaló oldala! - vallás, egyház, katolikus, református, evangélikus, teológus, templom, szent, egyháztörténelem, ünnep, szertartás, képeslap, fórum, hírek
Kelemen, Klementina napja
3 felhasználó online
0 tag, 3 vendég



Képek a galériából

Szent Jobb
Veszprém párában.  Topor M.
Szentek és Boldogok

SZENT VII. GERGELY PÁPA
Keresztény Magyarország Portál - Nap Szentje - 2017. Május 25.


Nap szentje: SZENT VII. GERGELY PÁPA

Soana (?), 1020/25. +Salerno, 1085. május 25.

Azokban az években, amikor Hildebrand, Toszkána gyermeke férfivá érett, az Egyház annak a megújulásnak fáradságos, de sokat ígérő hajnalhasadását élte, amely a delelő középkor világának megadta sajátos jellegét. Hildebrand anyja révén rokonságban állt a római Pierleone családdal. Így könnyen Rómába kerülhetett. Korán pápai szolgálatba állt, és talán az aventinusi Mária-kolostor szerzetese volt. Tanúja lehetett, hogyan takarította el az útból a romlással teli ,,sötét század'' romjait erős kézzel III. Henrik császár. Amikor Suitger bambergi püspököt emelték a pápai székbe, aki a II. Kelemen nevet vette föl, a pápáknak olyan sora kezdődött, akik a reformot egyre előbbre vitték.

III. Henrik beavatkozása közvetlenül érintette Hildebrand életének alakulását is. A császár által letett egyik pápa, VI. Gergely a rokona volt. Ez a jellemes magatartású és kifogástalan, vallásos lelkületű férfi lelkes híve volt a reform-mozgalomnak, s inkább a viszonyoknak, mint saját hibájának lett az áldozata. Kölnbe száműzték, s Hildebrand vele ment. Valószínűleg ezt követően lépett a híres clunyi apátságba, amely az egyházi megújulás központja volt. Itt még megélte a nagy apátnak, Odilónak utolsó napjait. Annak utódjában, Hugóban pedig egy erős, kora történelmét meghatározó személyiséget ismert meg.



1048 végén III. Henrik az unokaöccsét emelte Péter székébe IX. Leó néven. A pápa Hildebrandot visszavitte magával Itáliába, és bevette legközelebbi munkatársainak körébe. Hildebrand római kincstárnok és bíboros lett, és ezzel megkezdődött az egyházi reformért vívott küzdelme, amely minden erejét fölszította, de föl is emésztette, s e reform életműve lett.

II. Kelemen pápasága néhány hónapja alatt csak az irányt tudta megszabni, IX. Leó viszont teljes erővel látott hozzá, hogy megszabadítsa az Egyházat a simóniától, a laikus invesztitúrától és a papok nősülésétől. A papi méltóságot semmibe vevő gyakorlat, a papi hivatalok megvásárlása, illetve a királyoknak az Egyház ellenállása nélkül gyakorolt joga, hogy ők töltsék be a püspöki székeket, oda vezetett, hogy alkalmatlan, sőt gyakran méltatlan emberek álltak az Egyház vezető állásaiban, és mérhetetlen károkat okoztak. Így Hildebrand Damjáni Péter bíborossal, Silva Candida Humberttel és a lüttichi archidiákonussal a későbbi X. Istvánnal együtt azon volt, hogy az egyházi életnek ezeket a visszaéléseit egyre inkább kiirtsa.

II. Viktor pápa legátusnak küldte Franciaországba. 1056-ban egy lyoni zsinaton hat püspököt elmozdított hivatalából, mert pénzen vették hivatalukat. Két évvel később az özvegy császárné, Ágnes udvarában ő szerezte meg X. István megerősítését. Annak korai halála után a római nemesi családok, mint egykor, erőszakos rajtaütéssel magukhoz ragadták a hatalmat Péter székének betöltésére. Minden jog ellenére maguk közül akartak pápát választani. Hildebrand azonban még kellő pillanatban visszaérkezett Németországból, hogy ügyességével és tetterejével megakadályozza ezeket a mesterkedéseket, s megmentse a jog szerinti pápa, II. Miklós ügyét.

Személyének és reformtörekvéseinek azonban éppen ezekben a napokban hatalmas szövetségese támadt: Lombardiában a nép között mozgalom indult a simónia, a laikus invesztitúra és a papok nősülése ellen. E ,,pataria''- nak nevezett mozgalom tagjai elkerülték a nős papok miséit, és fölkeltek a simóniás papság ellen. A pápa követeket küldött a pataria vezetőihez, s megbízta őket a mozgalom és a milánói érsek között támadt viszály elsimításával is. Köztük volt Hildebrand is, aki 1059 óta a római egyház archidiákonusának tisztjét viselte. Tárgyalásaik során teljes sikerre vitték a reform eszméjét. Nemsokára meghalt II. Miklós. Utódjának Anzelm luccai püspököt, a pataria egyik alapítóját választották meg, aki a II. Sándor nevet vette föl (1061). Megválasztásában döntő része volt Hildebrandnak. Egy hadsereg élén még hadba is vonult, amikor császári csapatok a német királyi udvar ellenjelöltjét, Cadalust Rómába vezették, és ezzel három évig tartó viszályt erőszakoltak ki.

II. Sándor 1073. április 21-én meghalt. A római egyház archidiákonusaként Hildebrand háromnapi böjtöt és könyörgő istentiszteletet rendelt el, hogy Isten segítségét kiesdjék az esedékes pápaválasztáshoz. Az események azonban meggyorsultak. Még véget sem értek a temetés ünnepségei, amikor a nép magához ragadta a kezdeményezést. Hildebrandot pápának kiáltották ki, és minden tiltakozása ellenére erőszakkal a S. Pietro in Vincoli-templomba hurcolták, s miután a bíborosok beleegyezésüket adták, a pápai trónra emelték.

Az új pápa a Gergely nevet vette föl. E névválasztás éppen úgy szolgálhatta Nagy Szent Gergely fönséges alakjának tiszteletét, mint ahogy emlékeztethetett hatodik viselőjére, akinek sorsában fiatalemberként maga is osztozott.

A reform sürgető feladata mellett hamarosan eltöltötte a pápát az 1054 óta elszakadt keleti Egyházzal való egyesülésnek és a jeruzsálemi Szentsír visszaszerzésének gondolata.

Fenyegetően ekkor kezdett azonban kibontakozni a Gergely életét és halálát beárnyékoló összeütközés IV. Henrikkel. 1074 böjti zsinatján szigorúan megtiltotta, hogy laikusok állítsanak püspököket. A királyok emberemlékezet óta a birodalmi érdek szerint nevezték ki a püspököket, akik a birodalmi alkotmány támaszai lettek. Az pedig kétségtelen, hogy a püspöki tisztség benső lényegét sérti, ha elsősorban földi érdekek szolgálatába állítják. Gergely még bizakodott abban, hogy békésen rendezni lehet a viszályt. Kész volt maga is bizonyos engedményekre, Henrik azonban mit sem törődve a pápa által kinevezett Attóval, maga iktatott be egy érseket Milánó számára, és önkényesen így járt el más püspökségekkel és apátságokkal is. Akkor Gergely, még mindig kiegyezésre készen, komoly és sürgető levelet írt neki. A levél átadójának hajthatatlansága esetén a kiközösítést kellett volna kilátásba helyezni a király számára. A wormsi birodalmi gyűlésen 1076. január 24-én válaszolt Henrik ,,Hildebrandnak, aki már nem pápa, hanem ravasz barát''. Ezzel az elbizakodott fölhívással fejezte be válaszát: ,,Te, minden püspökünk és a magunk ítélete alapján elátkozott, szállj le, hagyd el a bitorolt apostoli széket! Mi, Henrik, minden püspökünkkel együtt mondjuk neked: szállj le, szállj le, és légy örökké átkozott!''

Rómában éppen ülésezett a böjti zsinat. Amikor Henrik követe, Pármai Roland a gyülekezet előtt fölolvasta ezt a választ, óriási fölháborodás tört ki a király ellen. A követet csak Gergely közbelépése mentette meg az erőszaktól. A következő nap azonban megtörtént a király elítélése. A pápa mélységesen sértve érezte magát, hiszen eltöltötte magas hivatásának tudata és annak a méltóságnak átérzése, hogy ő az apostolfejedelem utóda. A Henrik fölött hozott ítéletét Szent Péterhez intézett imádság formájába öltöztette: ,,A beléd vetett bizalomra támaszkodva, Egyházad tiszteletére és védelmére, a mindenható Isten nevében, a te hatalmaddal és erőddel megfosztom az egész birodalom fölötti uralmától Henrik királyt, aki hallatlan kevélységgel föllázadt Egyházad ellen.''

A király kiközösítése rendkívüli esemény volt. Politikai következményei Canossába kényszerítették Henriket. Itt Gergely három napon át súlyos harcot vívott önmagával. Mint pap nem tagadhatta meg a föloldozást a bűnbánó kereszténytől, ezért minden politikai meggondolás ellenére föloldozta a királyt az átok alól.

Henrik azzal hálálta ezt meg neki, hogy a következő három évben ,,a hitegetés, a színlelés és a vesztegetés minden eszközével szabályszerűen az orránál fogva vezette'' a pápát.

Gergely kénytelen volt Henrik viselkedését a pápai méltóság és hatalom tűrhetetlen semmibevételének tekinteni. Bekövetkezett a második kiközösítés és vele együtt a háború. A pápa gyorsan kibékült dél-itáliai ellenfeleivel, és így hátulról nem fenyegette veszély. Ennek ellenére egyik balsiker a másik után érte. 1081 májusának végén Henrik hadseregével Róma előtt állt, és 1084-ben teljesen meghódította azt. Gergely csak üggyel-bajjal tartotta magát az Angyalvárban. Amikor a római nép és papság nagy része hűtlen lett hozzá és elismerte a Henrik által állított ellenpápát, veresége meg volt pecsételve. Végül a normannok jöttek segítségére, de mértéktelen fosztogatásukkal úgy elkeserítették Róma lakosságát, hogy nem maradhattak a városban, s velük együtt Gergely sem. Így hát megmentőivel Salernóba vonult. Az utolsó évek harcai és szenvedései megtörték testét. Egyedül, magára maradva ott halt meg 1085. május 25-én.

Gergely életének vége mégsem katasztrófa. Az Egyház megújulásáért és megszentelődéséért folytatott küzdelemnek évszázadokra kiható irányt és lendületet adott. Ezzel együtt éppen külső vereségében mutatkozott meg szándékának zavartalan tisztasága. Igaz, Gergely amint maga mondja izzón és szenvedélyesen tudta gyűlölni a gonoszságot. Nem volt megnyerő, szeretetreméltó egyéniség, sőt, nem ritkán ,,goromba volt, mint az északi szél'': valószínűleg lényének e vonásában gyökerezett az a ridegség, amellyel hivatalának hatalmi igényeit védelmezte, melyeket mai fogalmaink szerint túlzottaknak tartunk. Ez akadályozta meg abban is, hogy megértésre jusson a királlyal, ami pedig megkímélte volna őt és Róma városát az 1083/84-es évek szerencsétlenségétől.

Nagymértékben birtokolta viszont az ellenségszeretet erejét, az igazi Krisztus-követés csalhatatlan ismertetőjelét. Gergely szentsége éppen abban áll, hogy mindenestül hivatala követelményeinek élve kiüresítette önmagát: elfeledte Hildebrandot, hogy Gergely legyen. Így tudta magát a végsőkig odaadni, minden nagyszerű adottságával szolgálva és önmagát fölemésztve. A cél, amelyre nem lankadó szenvedéllyel tört, az Egyház szabadsága és tisztasága volt.

V. Pál pápa a hozzá sok vonásban hasonló Gergelyt 1606-ban avatta szentté, amikor az abszolutizmus hatalmi igényei ugyanúgy fenyegették az Egyházat, mint egykor.

Ünnepét 1728-ban vették föl a római naptárba, május 25-re.

E a nagy pápát, akinek lelkiereje és harcias természete szembetűnő, mindig kétféleképpen ítélték meg. Korának harcos irodalma az utánozhatatlan szent vagy a megtestesült ördög képét festette róla; lelkes odaadással vagy izzó gyűlölettel fogadták.

Kortársa és kritikus barátja, Damjáni Szent Péter egyik levelében megismerteti velünk Gergely dinamikus jellemét: ,,Az alapján, amilyen módon és formában Ön közölte velem ezt a megbízatást, nagy ellentétet látok Önben. Miközben egyrészről az atyai kegy jóindulatával kedveskedik nekem, másrészről borzasztó perpatvarral fenyeget. Míg egyrészt melengető fénnyel sugárzik rám, mint a nap, másrészt úgy támad rám, mint a goromba északi szél.''

Damjáni nem tudta megmondani, hogy szerette-e inkább, vagy félt tőle: ,,Mint valami zsarnok, mint egy Néró, mint oroszlán kényszerített mindenre, ami helyes. Úgy uralkodott rajtam, mint egy szent sátán.''

Vitathatatlan, hogy VII. Gergelyt teljesen átitatta szent küldetése és felelőssége. Főpásztori hivataláról így ír: ,,Isten a pápát őrnek állította minden egyes ember és az egyetemes Egyház fölé. Az utolsó ítélet napján számot kell adnia róluk. Ezért nem hallgathat, amikor az lenne a kényelmesebb. Vállalnia kell inkább még a halált is. Ha mindenki siketnémává lesz is, neki föl kell emelnie hangját: Magas hegy tetejére állítottál, hogy kikiáltsam és pellengérre állítsam Isten népének gonosztetteit és az egyház gyermekeinek bűneit!«'

Szívesen idézte a próféták mondásait: ,,Ha a gonosznak nem beszélsz gonoszságról, lelkét a te kezedből kérem számon'' (Ez 3,18), és: ,,Legyen átkozott, aki kardját kíméli a vértől'' (Jer 48,10).

Gergely nem kerülte azt a fényűzést, amelyet kora elvárt a pápától, jóllehet nem ragaszkodott hozzá, és az egyházi funkciókon kívül egyszerű szerzetesi öltözéket hordott. Amilyen pontosan különbséget tudott tenni magával kapcsolatban a személy és a hivatal közt, ugyanolyan jól megkülönböztette mások esetében is a személyt és annak ügyét: ,,Hivatali kötelességem, hogy szeressem az embereket, miközben elutasítom hibáikat; hogy gyűlöljem istenellenességüket, de sohasem személyüket.''

Hogy Gergely az ellenséghez is igazságossággal és szelídséggel közeledett, bizonyítja a németeknek 1076. szeptember 9-én írt levele, amelyben ezt írja Henrikről: ,,Kérlek titeket, hogy vele szemben ne csak az igazságosságot érvényesítsétek, amely eltiltja őt a kormányzástól, hanem az irgalmasságot is, amely sok bűnt megsemmisít.''

A 11. század e pápájánál senki sem keresne toleranciát; pedig VII. Gergely birtokában volt ennek a tulajdonságnak is. Egy levélben, amelyet Ennasszernak, Afrika mohamedán uralkodójának írt, megköszöni baráti gesztusát, majd így folytatja: ,,Istennek, aki minden embert meg akar menteni, és nem akarja, hogy egy is elvesszen, semmi sem kedvesebb, mint hogy az ember rajta kívül embertársát szeresse, hogy senki másnak ne tegyen olyant, amit magának nem kívánna mások részéről. A szeretetnek ilyen megnyilatkozásaira mi keresztények és mohamedánok sokkal inkább kötelesek vagyunk egymás iránt, mint más népek. Hiszen mi, ha különböző módon is, ugyanabban az egy Istenben hiszünk, és naponta tiszteljük őt. Isten a tanúm, hogy az ő dicsőségére téged szeretünk, és őszintén kívánjuk földi és örök üdvödet. Hosszú és boldog kormányzás után vezessen téged a Mindenható Ábrahám kebelébe az örök boldogság élvezésére!''

Hogy mennyire nem volt fanatikus Gergely, mutatja a viselkedése Tours-i Berengárral szemben, akit azzal vádoltak be, hogy tévtanokat hirdet az Eucharisztiáról. Nem követte a heveskedőket, akik erélyes intézkedést követeltek az eretnekkel szemben. Azt akarta, hogy biztosítva legyen a tér a teológiai gondolkodásnak s vele együtt a tévedésnek is. Menlevelet adott a bevádoltnak, hogy hazatérhessen, és mindenkinek megtiltotta, hogy Berengárt mint eretneket üldözze.

Gergely pápaságának minden bizonnyal legmegindítóbb eseményei közé tartozott IV. Henrik megjelenése Canossa előtt. Gergely éppen úton volt Augsburg felé, ahol a német püspökökkel és fejedelmekkel dönteni kellett volna Henrik sorsáról. A kiközösített király azonban aki kereste a kibékülést az Egyházzal, hogy uralmát megtarthassa Felső- Itáliában elébe ment. Gergely épp Matild toszkánai őrgrófnő sziklavárában keresett menedéket.

Amit kérései nem tudtak elérni, azt most a legszigorúbb vezeklés nyilvános vállalásától remélte Henrik. Így a király a kegyetlen januári hidegben mezítláb és vezeklő ingben jelent meg Canossa várkapuja előtt. Három napig állt ott, könnyek között siránkozva, a kapu azonban zárva maradt. Micsoda megrázó dráma, hogy egy fiatal, kevély király ilyen mély megalázkodást vállalt! Dráma játszódott le azonban a váron belül is. Harc tombolt a pápa szívében: a politikus küzdött a pappal. Amit ebben a helyzetben az államférfiúi bölcsesség kívánt tőle, éppen az ellenkezőjének látszott, mint amit a keresztény irgalmasság ajánlott.

A harmadik napon végre engedett a pápa. Egy papírt tétetett aláírásra a király elé. Ebben rögzítették, hogy minden vitás kérdést egy későbbi időpontban fognak rendezni. Aztán megnyílt a vár kapuja. A király sírva vetette magát földre a pápa előtt, Gergely szeme sem maradt száraz. Meghallgatta Henrik bűnvallását, és föloldozta a kiközösítés alól. Azután fölemelte, a vártemplomba vezette, békecsókot adott neki és megáldoztatta. Gergely, a pap győzött Hildebrand, az ember fölött.

Gergely élete dél-itáliai száműzetésben végződött. Salernóból segítséget kért az egész világtól: ,,Semmi más oka nem volt, hogy istentelen kezüket gonosz összeesküvésre emeljék ellenem, mint hogy az Egyházat fenyegető veszedelem láttán nem hallgattam, és ellenállottam azoknak, akik Isten jegyesét rabságba vetni nem szégyellték. Kiáltok, kiáltok, és újra csak kiáltok, és tudtotokra adom: a keresztény jámborság és az igaz hit a világi visszaélések révén lehanyatlott, és gúny tárgya lett. Siessetek atyátok és anyátok segítségére!''

A pápa testi ereje gyorsan hanyatlott, lelke azonban töretlen maradt. Halálának napját és óráját előre megmondta, de nem akart ágyban maradni. A templomba vitette magát, és megtartotta utolsó prédikációját. Azt mondják, Gergely utolsó szava a 44. zsoltár nyolcadik versének keserű variációja volt: ,,Szerettem az igazságot, is gyűlöltem az igazságtalanságot, azért halok meg száműzetésben.'' A haldokló körül állók így válaszoltak vigasztalva: ,,Nem, Szentatyánk! Hogyan gondolhatod, hogy száműzetésben halsz meg, amikor munkád gyümölcseként az egész világ a te egyházmegyéd lett.''
Kérünk, Istenünk, add meg Egyházadnak az erősség lelkét és az igazság szenvedélyes szeretetét, hogy Szent Gergely pápa példája szerint az igazságtalanságot elutasítsuk, és a szeretet szabadságával gyakoroljuk mindazt, ami az igazság szerint való.
forrás: Dr. Diós István
Hirdetés
Hasznos oldalak Impresszum Copyright Médiaajánlat Vélemény Oldaltérkép